Vajon lehet-e femme fataleként boldog a nő?

A válasz egyszerűen, nem.

S, hogy miért nem? Nem teszi boldoggá az állandó csábítás? Nem elégíti ki vágyait, hogy mindent megkaphat? Nem. Ez ebben a formában, lehet, okot adhatna átmeneti örömökre, viszont maga a vadászat élménye, a trófeák gyűjtése, nem zajlhat egy életen át, ha az nem 2-3 évtized. Viszont egy igazi femme fatale ilyenkor döbben rá saját valósága által kreált képre. Miért is? Mert a femme fatale a nőkkel ellentétben tisztában van önmaga által okozott szubjektív valóságokkal. Küzdhet ellene, s legtöbbször ez is történik. Még akkor is, ha vannak esetek, hogy élvezi különleges státusát. Mert őrá lehet zsákot húzva, köztérrre kiállítva próbálkozni, de a tény, tény marad, riválisai legnagyobb bánatára is. Van benne valami olyan plusz, amire a többiek képtelenek. A végzet asszonya sosem lesz csendes szomszéd lány, még ha szeretne is annak tűnni, s elbújni önnön árnyékában. Sikertelen próbálkozás marad, ezt ő is tudja. Sokszor gondolja, hogy a dolgok nem önmagáért, hanem a saját maga által saját magáról kialakított, vagy kialakulóban lévő képnek szólnak. Magabiztossága és vonzereje mögé rejti bizonytalanságát, s azt az önmaga által kreált, tényként feltálalt létformát, melyet kettőssége jellemez. Mert egyszerre ő az Ő, s emellett ő az ő. Férfiak imádják, nők félelemmel vegyes irígységgel tekintenek rá, s kikiáltják a sátán élő követének, mert közelébe nem férkőzhetnek. Így marad a férfiak barátsága, ami mégjobbban mélyíti a tévhitet, s az ez által okozott károkat. Persze, az igazi ritka. Önjelölt, magukról sokat képzelők próbálhatják opcoióként beállítani ezt az életformát, de az önnön tudatlanságuk miatt beletörik a bicskájuk, s nem értik, a valódi hogy képes erre. Nagyon egyszerűen. Tudattalanul, a lényéből sugározva, mint egy rég elfeledett műhold, ami még mindig, leállíthatatlanul sugározza a jeleket. Ennek csak a szerettei láthatják a kárát, melyet ő okoz, akaratlanul. Mert bármennyire is vágyik az átlagos életre egy átlagos ember mellett, csak ideig, óráig valósulhat meg. Hiába tudja, hiába minden, csak múló pillanat lehet számára minden, s egész életében váltott társak ellenére, s mellett, örökre magányos boldogtalanságban csábít minden érdemest, s érdemtelent.

Viszontlátás

Elbúcsúzunk, nem örökre,

mégis, mintha egy világ szűnne meg

elalszik egy mécses, s egy másik gyullag,

a reményé, a viszontlátás fájdalmáé.

Mert tudjuk, akkor is búcsúzni kell

semmi sem tarthat örökké.

Első fuvallat

S eljön a szürkeség,

mikor kopár csend bolrul a fákra

már csak egy-két eltévedt madár csiripel ijedten

lassan az utolsó szem szőlő is lepotyog

csend borul a mindenre, s az ég fehér leple, mely

elhinti a jövendő tavasz ígéretét.

Miért?

Mond miért kísértesz álmaimban? Miért nem tudlak elengedni, miért sóvárgok érted nap mint nap után lelkem csendes kertjében? Miért nem találsz végre valakit, hogy végre nyugalmat lelhessek szerettem oldalán? Miért érez lelkem irántad olthatatlan vágyat, ha eszem nem kíván. Miért vagy ott éjjelemben, nappalomban, hogy közben nem gondolsz rám.

Leszek, teszem, hiszem

Leszek, akinek látni akarsz,

Teszem, amit elvársz tőlem,

Hiszem, amit mondasz nekem, 

Szolgállak, szólnod sem kell

Leszek, teszem, hiszem, mert így akarod, s hogy ki vagyok?

Ezt nem tudhatod. Csak vágyaid megtestesülését láttatom.

Történetek

Akárhányszor a végére érek egy történetnek, üresnek érzem magam. Tudom, lezártam valamit, megvolt a katarzis, mégis, újra és újra igénylem lelkem izgatását. Akár egy dallammal, egy képpel, hogy tovább éljen bennem, ne kelljen még kiszakadnom belőle. Naponta újra élni az eseményeket, rácsodálkozni, és magamba szívni a milliőt, mely körülveszi. Míg nem halványul, és nem vált ki hevesebb reakciókat.

Blood +

A vámpír nem jó, nem páncélos lovag, a lányálmokból, hanem kegyetlen vérszívó. Nem az a legnagyobb problémája, hogy beleszeret egy halandó lányba, hanem a múló idő melletti időtlensége, a törékeny hallhatatlansága. Nem jó szamaritánus, aki inkább vérbankot rabol, de nem támadja meg a boci szemmel néző áldozatot. Élni akar, és ahhoz ennie kell.

Saya egy átlagos hétköznapi lány -aki iskolája legjobb magasugrója-, megszokott mindennapjait éli két testvérével, és apjával, míg egy nap ismerős zeneszót hall egy utcai zenésztől. Zavarában elrohan, és csak otthon veszi észre, valamit benn felejtett az iskolában. Visszamegy, de ott áll vele szemben a zenész egy tőrrel. Elfut előle, és tanára segítségét kéri, akit a szeme láttára megöl egy furcsa lény. Megjelenik a zenész, és csak hajtogatja Sayanak, hogy harcolj. A lány nem érti miért. Majd, mikor már minden veszni látszik, Haji -a zenész-, egy csók kíséretében megitatja a lányt a saját vérével. Ekkor érnek véget Saya átlagos hétköznapjai. Megtudja, hogy különleges vére van, ami az egyetlen fegyver ezen lények ellen , amiket Cyroptheranoknak neveznek. Kezdenek benne feltörni a régmúlt idők emlékei, és rájön, Haji mindig mellette volt, mióta a szolgájává tette. Egy különleges szervezettel útjára indul, hogy beteljesítse sorsát, melyet még ő sem ismer...
A történet a jelenkorban játszódik több hétköznapi elemmel. Nem nélkülözi a vért és erőszakot, viszont egyensúlyban van a mondanivalóval, és a jellemek fejlődésével. Persze kell egy életkor a befogadásához,  a történet morális súlya miatt. Nah, de nem lövöm le a poént...

n + 1

Pedig oly szép álmaim voltak, melyek egyre jobban szertefoszlani látszanak. Nem kellek senkinek, sehova, mint Solomon. A régi gazdájával szakított, az új nem bízik benne, pedig ő szeretné bizonyítani elkötelezettségét. Mint egy kirakós n+1-dik darabja. Sehova sem illik  be, mégis ott van. Nem lehet vele mit kezdeni, beilleszteni, bárhogy szeretnénk, nem lehet. 

Az álmok, melyek bennem élnek, zsugorodnak, s távolodnak, hiába futok utánuk, gyorsabban távolodnak, s szépen lassan elvesznek a horizonton. Hiába ámítanám magam, utolérem, a lábam, a lelkem nem bírja erővel. Minden veszni látszik, mint gazdája hagyott roninnak. Támolygok, keresem a lehetőséget, de a kezek, ahogy megérintem őket, elporladnak, szétfoszlanak. Mintha csak egy újabb fricska lenne az n+1 darabnak.

Végre esik

Végre esik, ömlik, szakad.

A rejtőzködés természete

Menekülök előled, 

de nem tudok.

Elrejtőztél gondolataimban, 

orrom hordozza illatod,

agyam kívánja mosolyod,

fülem a hangod....

Futhatok,

de nem menekülhetek,

beetted magad mindenembe.

Rejtőzök előled,

s te rejtőzöl bennem,

mint egy ördögi körben.

Bennünk rejtezik a lehetőség,

szenvedélyes értelem

miattam nem,

miattad nem,

s minden marad a régiben. 

Empátia

Vajon aki nem éli át sosem, amit a másik, miért mondja, hogy persze, tudom miről beszélsz? Miért akarja elhitetni a másikkal, hogy tudja, holott sejtelmei lehetnek, de tapasztalata nem. Persze, akinek mondják, habitustól, és naivitásától függően elhiszi, vagy sem, próbálja köszönni a semmit. Ez lenne az empátia? Elhitetni valakivel, hogy a másik tudja miről beszél? Vajon a logikai képességen fordított arányban vannak az empatikus képességekkel, vagy a kettő párhuzamosan fejleszthető? Lehet valaki rideg a külvilág felé, szeretetéhesen, emlékektől tépázva? 

Érzelem?!

Vajon, ha az ember igazán szeret valakit, minden szándék nélkül, miért nem tud rá haraggal gondolni, ha az rászolgált?!

Szubjektív kazualitás

Alkalomadtán, mikor újragondoljuk egyes régmúltban elkövetett cselekedetünket, nem a mosoly, hanem a szégyenkezés pírja fut át rágondolva, vagy épp ellenkezőleg. Az idő megváloztaja a szemléletmódot, hiába akarjuk azt hinni, hogy nem. Szubjektív valóságunkban minden emlékhez társul egy érzelem, egy illat, vagy épp egy hang, ami kiváltja belőlünk a reakciókat, néha-néha önmagunknak is meglepetést okozva ezzel. Nem is annyira ami, hanem ahogy viseltetünk iránta. Nem egyszer azon kapom magam utólag, hogy majd lesül a bőröm, mikor egy hosszabb idő távlatábol, még egy ártatlannak tűnő diákcsínynek is látom az évek múltán felszakadt vonzatait, épp az elszenvedett alany szemszögéből. Döbbenetes.

Randevú az emlékekkel

Találkozni valakival, ki régen sokat jelentett. Egy kis olcsó kávézó sokat megélt teraszán. Elbeszélgetni régmúlt időkről. Elfeledett sebek feltépése. Hát ezt jelentette nekm, mikor viszontláttalak.

Szirmok

Ugyan hova rejtsem féltett kincseim, színes üveggolyóim? Dédelgetett álmaim, melyek csak elmém kínozzák minden roham alkalmával? A sok fájó találkozást, mely magában rejtette az örökre búcsúzást? És mit tegyek gyermekkorom játékaival, mely minden alkalommal fájó s mégis édes pillanatokat okoznak? Az elvesztett lehetőségeket, az eltűnt szeretőket. A viszontlátás fájdalmát, mely minden alkalommal kínoz, mikor lehúnyom szemem. Csak aludni szeretnék, pihenni, ezektől távol, egy általam alkotott kert teraszán a csendes esőt figyelve, teám kortyolgatva. Elmerengeni, figyelni a virágzást, a tova hulló virágszirmokat. 

ész kontra lélek

Meglepő dolog történt. Szembesülnöm kellett az önmagam megvédésére felállított fal kétélű pengéjével. Eddig úgy hittem, megvéd mindentől, ami fájna. Tökéletesítgettem, hogy áthatolhatatlan kristálybúraként védelmezzen. Most viszont be kellett látnom, bármennyire is nehezen kezdeményezek, és bármennyire is félek megmutatni önmagam, ezzel pont azt érem el, hogy a jószándékú közeledést is blokkolom, mint egy megbolondult immunrendszer, aki nem tud különbséget tenni barát és ellenség között. Persze, ha nem érzelmekről van szó, ide nekem az oroszlánt is, de valamiért ezekkel a dolgokkal nem tudok mit kezdeni. Nem lehet rá algoritmust, egyenleteket felírni, nincs biokémiai öszefüggés, csak úgy jönnek, kiszámíthatatlanul, minden addig jól működő rendszert felborítva.

Nem akarom...

Nem, nem akarom, hogy lássanak. Nem akarom, hogy látogassanak. Így nem. Nem kell a szánakozó tekintetekből. Olvasom a riadalmat a szemükből, nem is kel szólniuk semmit. Nem tudom, kit hitegetnek, talán saját magukat, és elhiszik maguknak, hogy nem úgy lesz. De, úgy lesz. És mit mondjak nekik? Hazudjak, hogy megnyugtassam a lelkiismeretüket? Vagy esetleg ... Nem, tudják milyen vagyok, milyen voltam, és min mentem keresztül, míg idáig eljutottam. Pontosabban azt hiszik tudják, azt hiszik ismernek, holott egy néha rosszul működő, de alapjában egész jól felépített image-t látnak. Vagy ezt hívják úgy, hogy személyiség? Lehet.

Akkor sem akarom, hogy lássák a valódi érzéseimet, és nem csak azokat, amiket lekapok agyam kéznél levő polcairól, rekeszeiből. Vajon meddig tudom tartani a pajzsom, meddig nem lesz annyira nehéz, hogy elejtsem? Sosem akarnám bántani őket, se a valódi önmagammal, sem azzal, hogy rájönnek, minden csak egy szeszélyes elme játszadozása volt. Szeretem őket, de a magam módján. Úgy, ahogy nem kényelmes, ahogy jobb, ha nem éreznek irántad semmit. Azt hiszik a vesémbe látnak, s ezzel bántanak, de legyen, belemegyek a játékukba...

Memento

Tsk! Milyen furcsa. Azt hisszük örökké élünk, és mindent csak majd holnap, majd jövő hónapban, majd jövőre halasztunk. S talán eszünkbe sem jut számot vetni azzal, ami elmúlt. Persze, a Múlt senkinek sem kell, a jövő bizonytalan. S amíg nem csap meg a lehelete, dobálózunk olyan dolgokkal is, amik nem lennének viccesek. Azt hisszük, elpusztíthatatlanok vagyunk. Aztán jön pár sejt szintű életforma,. és átír minden írott, és íratlan szabályunkat.

A szerelem öl, butít, de minimum nyomorba dönt...

Mindenki azzal jön, hogy próbáljam megérteni az érzéseit, foglalkozzak vele, kényeztessem, etc. És mit kapok cserébe? Engem, az én szemszögemet ki hallgatja meg? Ki veszi a fáradságot, és értelmet, hogy megpróbáljon engem is megérteni? Mit kell megpróbálni azon, hogy minden alkalmat és embert megragad az ivásra, és ki tudja mire... Persze, véletlenül lát minket valaki együtt, az utána azzal nyaggat, hogy milyen szerencsés vagyok, mennyire jól néz ki, okos, és látszik, mennyire nagyon szeret, és jujj, de jó nekem... Persze, nagyon jó. Az átvirrasztott éjszakák, a folytonos gyomorgörcs, a rettegés, a fájdalom. Igen, ez jutott osztályrészemül, mikor rábólintottam az együttélés tesztelésére. Tudtam, hogy nehéz lesz, nem áltattam magam, rosszabbat tettem, reménykedtem. Persze nem abban, hogy megváltozik, mert senki sem változik, csak idővel a rossz tulajdonságain egyre nehezebben tud uralkodni, ahogy a kor átveszi a hatalmat a porhüvely felett.Persze, túl szép volt, hogy igaz legyen. Egy habosbabos rémálom. Egy fojtónyakörv, amibe az ember önként, és dalolva hajtja a fejét. Mégse húzom ki belőle a nyakam, bármennyire fáj, éget, és marja a belsőm. Néha úgy érzem, olyan ez mint a betegségem, vannak jobb és rosszabb napok, de a vége így is úgy is elkerülhetetlenül ugyanaz. Lehet, ez elől menekül, vagy egyszerűen csak attól hogy a szemembe kelljen néznie, hogy lássa a tekintetemben, hogy elfogadtam a sorsom. Küzdök, persze, hogy küzdök, de lehet, nem én leszek, akitől megkapja, amire annyira vágyik...

kék körte balta

Néha-néha elgondolkozom azon, hogy mennyire félreismernek azok, akik a barátaimnak hívják magukat, és együtt kávézunk alkalom adtán. Vagy csak lassan tudom előhívni, hogy mit reagáljak, hogy ne legyen fájóan őszinte, mikor nem akarnám véletlenül sem megbántani, persze az hiszik ilyenkor, hogy nehezen esett le. Bár úgy lenne... Csak nem igazán merem az első gondolatomat mondani, mert azok még az a pár emberrel sem hívnánk meg egymást néha napján egy jófajta eszpresszóra... Most mondjam neki, mikor a bambaságommal viccelődik, hogy bocs, de már akkor tudtam, hogy mit mondasz, mikor felzavartál a legédesebb álmomból, hogy megkérdezd, hogy vagyok, holott csak neked van valami, amit szeretnél megosztani velem, amiért nem haragszom rád, úgyis alhatok eleget mostanában. Sebaj, körülöttem mindenki zseniális, és olvasott, és intelligens. Persze, igazán értelmes emberek között az egyszerű is lehet zseni.

Döbbenet

Azt hittem mindenre fel vagyok készülve, de erre nem voltam. Jobb lett volna, ha vakbélnyúlványom szemétkedik, mint ez... Ennél talán minden jobb lett volna, és talán ki tudja meddig lappangott volna bennem, ha nem találom ki, hogy megtámogatom a szervezet egy kis aszkorbinsavval. Hálásak szoktak lenni a jótékony hatásáért, de hogy amiatt bújjon elő rejtekéből a jóindulatú testrabló, aki bármikor bemorculhat, és dönthet úgy, ennyi volt. Persze mindenki azzal nyugtat, kezelhető, és még idejében elkaptuk, de mikor visszakérdeztem, arra nem jött válasz. Pihenni, pihenni, pihenni...

Azt viszont máig sem értem, hogy miért jönnek egyfolytában a gyermekvállalással, és azzal hogy nem szeretem a gyerekeket... De, persze a magam módján elvagyok a kis pelenkás bőgőmasinákkal, de ne hozzanak a közelembe egyet se, mint valami trófeát. Mintha ezzel is azt akarnák mondani, látod, erre sem vagy képes, pedig ehhez aztán tényleg nem kell semmi. A hótaposóm már rég túlcsordult az önelégült kismamákkal és kispapákkal, akik az utódjaikat már a méhben úgy fotózzák, mintha paparazzok lennének, és mutogatják boldog boldogtalannak. Persze tolerancia az nulla, ha nincs egy a karodon, a hasadban, de minimum a közeledben, akkor már jönnek a hülye tekintetükkel, és a még deviánsabb kérdéseikkel, hogy kiszedjék belőle, te miért nem vittél még haza egyet. Az eszükbe sem jut, hogy esetleg ezzel olyan vékony jégre tévednek, ami nem bírja el a kérdezősködés súlyát, és beszakad. Mintha közük lenne hozzá. Persze, ha nem válaszolsz semmit, az is baj, de ha megmondod az igazat, az végképp. Egyébként is, ez már egy barátsághoz is túlontúl intim. Ha elmondod az igazat, akkor sem szállnak le rólad, és nincs az a kegyes hazugság, amit ilyenkor csak lekaphatnánk a polcról, hogy betömjük vele a szájukat. Egyfolytában csak kántálják az embernek, ha meg véletlenül meghajlik a köz akarata előtt, és leakaszt egyet, rögtön jönnek azok a kérdések, ami miatt addig nem volt tervben a beszerzés. Akkor kikiáltják, hogy mennyire felelőtlen, hisz nincs meg ez, vagy az, de ha nem tette volna meg, akkor lelketlen, és jujj de antiszociális... És ilyenkor szokták megjegyezni, hogy nem szeretem a gyerekeket. De. Csak annál jobban szeretem őket, hogy bántsam azzal, hogy velem éljenek. Persze, hogy szeretném, ha itt rohangálnának, és felborítanák a megszokott életem, de kérdem én, annyira nehéz elfogadni, ha nem lehet, vagy ha egyszerűen csak hoz egy felelősségteljes döntést az ember?

A pillangó szárnycsapása

Megdöbbentem, pedig ilyen ritkán fordul elő velem, hogy valakinek sikerül valami olyat tennie, aminek ne látnám az esélyeit előre. Persze, mindenre lehet fogni, de az emberi kicsinyességnek nincsenek határai vagy az épp olvasott könyv volt neki az utolsó csepp a pohárban. Döntött, és ezzel egy láncreakciót indított el, mint a pillangó egy szárnycsapása. Talán így kellett történnie, hogy végre válaszokat kapjak a fel nem tett, ki nem mondott kérdésekre, s hogy megtudjam, hogy valójában ki is vagyok, kit hordoz a testem. Mert nem is egyszer veszem észre, nem ismerem magam sem, nemhogy másokat, csak a reakcióik esélyeit ismerem. Vagy inkább csak eljátszom vele, tesztelem, mint egy rossz, becsontosodott viselkedéskutató, és rendszerbe rakom elmém könyvtárában, a sok poros kutatási adat mellé, amit aztán soha senki nem használ fel, de senki sem meri kidobni.