Azt hittem mindenre fel vagyok készülve, de erre nem voltam. Jobb lett volna, ha vakbélnyúlványom szemétkedik, mint ez... Ennél talán minden jobb lett volna, és talán ki tudja meddig lappangott volna bennem, ha nem találom ki, hogy megtámogatom a szervezet egy kis aszkorbinsavval. Hálásak szoktak lenni a jótékony hatásáért, de hogy amiatt bújjon elő rejtekéből a jóindulatú testrabló, aki bármikor bemorculhat, és dönthet úgy, ennyi volt. Persze mindenki azzal nyugtat, kezelhető, és még idejében elkaptuk, de mikor visszakérdeztem, arra nem jött válasz. Pihenni, pihenni, pihenni...
Azt viszont máig sem értem, hogy miért jönnek egyfolytában a gyermekvállalással, és azzal hogy nem szeretem a gyerekeket... De, persze a magam módján elvagyok a kis pelenkás bőgőmasinákkal, de ne hozzanak a közelembe egyet se, mint valami trófeát. Mintha ezzel is azt akarnák mondani, látod, erre sem vagy képes, pedig ehhez aztán tényleg nem kell semmi. A hótaposóm már rég túlcsordult az önelégült kismamákkal és kispapákkal, akik az utódjaikat már a méhben úgy fotózzák, mintha paparazzok lennének, és mutogatják boldog boldogtalannak. Persze tolerancia az nulla, ha nincs egy a karodon, a hasadban, de minimum a közeledben, akkor már jönnek a hülye tekintetükkel, és a még deviánsabb kérdéseikkel, hogy kiszedjék belőle, te miért nem vittél még haza egyet. Az eszükbe sem jut, hogy esetleg ezzel olyan vékony jégre tévednek, ami nem bírja el a kérdezősködés súlyát, és beszakad. Mintha közük lenne hozzá. Persze, ha nem válaszolsz semmit, az is baj, de ha megmondod az igazat, az végképp. Egyébként is, ez már egy barátsághoz is túlontúl intim. Ha elmondod az igazat, akkor sem szállnak le rólad, és nincs az a kegyes hazugság, amit ilyenkor csak lekaphatnánk a polcról, hogy betömjük vele a szájukat. Egyfolytában csak kántálják az embernek, ha meg véletlenül meghajlik a köz akarata előtt, és leakaszt egyet, rögtön jönnek azok a kérdések, ami miatt addig nem volt tervben a beszerzés. Akkor kikiáltják, hogy mennyire felelőtlen, hisz nincs meg ez, vagy az, de ha nem tette volna meg, akkor lelketlen, és jujj de antiszociális... És ilyenkor szokták megjegyezni, hogy nem szeretem a gyerekeket. De. Csak annál jobban szeretem őket, hogy bántsam azzal, hogy velem éljenek. Persze, hogy szeretném, ha itt rohangálnának, és felborítanák a megszokott életem, de kérdem én, annyira nehéz elfogadni, ha nem lehet, vagy ha egyszerűen csak hoz egy felelősségteljes döntést az ember?
Azt viszont máig sem értem, hogy miért jönnek egyfolytában a gyermekvállalással, és azzal hogy nem szeretem a gyerekeket... De, persze a magam módján elvagyok a kis pelenkás bőgőmasinákkal, de ne hozzanak a közelembe egyet se, mint valami trófeát. Mintha ezzel is azt akarnák mondani, látod, erre sem vagy képes, pedig ehhez aztán tényleg nem kell semmi. A hótaposóm már rég túlcsordult az önelégült kismamákkal és kispapákkal, akik az utódjaikat már a méhben úgy fotózzák, mintha paparazzok lennének, és mutogatják boldog boldogtalannak. Persze tolerancia az nulla, ha nincs egy a karodon, a hasadban, de minimum a közeledben, akkor már jönnek a hülye tekintetükkel, és a még deviánsabb kérdéseikkel, hogy kiszedjék belőle, te miért nem vittél még haza egyet. Az eszükbe sem jut, hogy esetleg ezzel olyan vékony jégre tévednek, ami nem bírja el a kérdezősködés súlyát, és beszakad. Mintha közük lenne hozzá. Persze, ha nem válaszolsz semmit, az is baj, de ha megmondod az igazat, az végképp. Egyébként is, ez már egy barátsághoz is túlontúl intim. Ha elmondod az igazat, akkor sem szállnak le rólad, és nincs az a kegyes hazugság, amit ilyenkor csak lekaphatnánk a polcról, hogy betömjük vele a szájukat. Egyfolytában csak kántálják az embernek, ha meg véletlenül meghajlik a köz akarata előtt, és leakaszt egyet, rögtön jönnek azok a kérdések, ami miatt addig nem volt tervben a beszerzés. Akkor kikiáltják, hogy mennyire felelőtlen, hisz nincs meg ez, vagy az, de ha nem tette volna meg, akkor lelketlen, és jujj de antiszociális... És ilyenkor szokták megjegyezni, hogy nem szeretem a gyerekeket. De. Csak annál jobban szeretem őket, hogy bántsam azzal, hogy velem éljenek. Persze, hogy szeretném, ha itt rohangálnának, és felborítanák a megszokott életem, de kérdem én, annyira nehéz elfogadni, ha nem lehet, vagy ha egyszerűen csak hoz egy felelősségteljes döntést az ember?
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése