A szerelem öl, butít, de minimum nyomorba dönt...

Mindenki azzal jön, hogy próbáljam megérteni az érzéseit, foglalkozzak vele, kényeztessem, etc. És mit kapok cserébe? Engem, az én szemszögemet ki hallgatja meg? Ki veszi a fáradságot, és értelmet, hogy megpróbáljon engem is megérteni? Mit kell megpróbálni azon, hogy minden alkalmat és embert megragad az ivásra, és ki tudja mire... Persze, véletlenül lát minket valaki együtt, az utána azzal nyaggat, hogy milyen szerencsés vagyok, mennyire jól néz ki, okos, és látszik, mennyire nagyon szeret, és jujj, de jó nekem... Persze, nagyon jó. Az átvirrasztott éjszakák, a folytonos gyomorgörcs, a rettegés, a fájdalom. Igen, ez jutott osztályrészemül, mikor rábólintottam az együttélés tesztelésére. Tudtam, hogy nehéz lesz, nem áltattam magam, rosszabbat tettem, reménykedtem. Persze nem abban, hogy megváltozik, mert senki sem változik, csak idővel a rossz tulajdonságain egyre nehezebben tud uralkodni, ahogy a kor átveszi a hatalmat a porhüvely felett.Persze, túl szép volt, hogy igaz legyen. Egy habosbabos rémálom. Egy fojtónyakörv, amibe az ember önként, és dalolva hajtja a fejét. Mégse húzom ki belőle a nyakam, bármennyire fáj, éget, és marja a belsőm. Néha úgy érzem, olyan ez mint a betegségem, vannak jobb és rosszabb napok, de a vége így is úgy is elkerülhetetlenül ugyanaz. Lehet, ez elől menekül, vagy egyszerűen csak attól hogy a szemembe kelljen néznie, hogy lássa a tekintetemben, hogy elfogadtam a sorsom. Küzdök, persze, hogy küzdök, de lehet, nem én leszek, akitől megkapja, amire annyira vágyik...