Nem, nem akarom, hogy lássanak. Nem akarom, hogy látogassanak. Így nem. Nem kell a szánakozó tekintetekből. Olvasom a riadalmat a szemükből, nem is kel szólniuk semmit. Nem tudom, kit hitegetnek, talán saját magukat, és elhiszik maguknak, hogy nem úgy lesz. De, úgy lesz. És mit mondjak nekik? Hazudjak, hogy megnyugtassam a lelkiismeretüket? Vagy esetleg ... Nem, tudják milyen vagyok, milyen voltam, és min mentem keresztül, míg idáig eljutottam. Pontosabban azt hiszik tudják, azt hiszik ismernek, holott egy néha rosszul működő, de alapjában egész jól felépített image-t látnak. Vagy ezt hívják úgy, hogy személyiség? Lehet.
Akkor sem akarom, hogy lássák a valódi érzéseimet, és nem csak azokat, amiket lekapok agyam kéznél levő polcairól, rekeszeiből. Vajon meddig tudom tartani a pajzsom, meddig nem lesz annyira nehéz, hogy elejtsem? Sosem akarnám bántani őket, se a valódi önmagammal, sem azzal, hogy rájönnek, minden csak egy szeszélyes elme játszadozása volt. Szeretem őket, de a magam módján. Úgy, ahogy nem kényelmes, ahogy jobb, ha nem éreznek irántad semmit. Azt hiszik a vesémbe látnak, s ezzel bántanak, de legyen, belemegyek a játékukba...
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése