Nem akarom...

Nem, nem akarom, hogy lássanak. Nem akarom, hogy látogassanak. Így nem. Nem kell a szánakozó tekintetekből. Olvasom a riadalmat a szemükből, nem is kel szólniuk semmit. Nem tudom, kit hitegetnek, talán saját magukat, és elhiszik maguknak, hogy nem úgy lesz. De, úgy lesz. És mit mondjak nekik? Hazudjak, hogy megnyugtassam a lelkiismeretüket? Vagy esetleg ... Nem, tudják milyen vagyok, milyen voltam, és min mentem keresztül, míg idáig eljutottam. Pontosabban azt hiszik tudják, azt hiszik ismernek, holott egy néha rosszul működő, de alapjában egész jól felépített image-t látnak. Vagy ezt hívják úgy, hogy személyiség? Lehet.

Akkor sem akarom, hogy lássák a valódi érzéseimet, és nem csak azokat, amiket lekapok agyam kéznél levő polcairól, rekeszeiből. Vajon meddig tudom tartani a pajzsom, meddig nem lesz annyira nehéz, hogy elejtsem? Sosem akarnám bántani őket, se a valódi önmagammal, sem azzal, hogy rájönnek, minden csak egy szeszélyes elme játszadozása volt. Szeretem őket, de a magam módján. Úgy, ahogy nem kényelmes, ahogy jobb, ha nem éreznek irántad semmit. Azt hiszik a vesémbe látnak, s ezzel bántanak, de legyen, belemegyek a játékukba...

Memento

Tsk! Milyen furcsa. Azt hisszük örökké élünk, és mindent csak majd holnap, majd jövő hónapban, majd jövőre halasztunk. S talán eszünkbe sem jut számot vetni azzal, ami elmúlt. Persze, a Múlt senkinek sem kell, a jövő bizonytalan. S amíg nem csap meg a lehelete, dobálózunk olyan dolgokkal is, amik nem lennének viccesek. Azt hisszük, elpusztíthatatlanok vagyunk. Aztán jön pár sejt szintű életforma,. és átír minden írott, és íratlan szabályunkat.

A szerelem öl, butít, de minimum nyomorba dönt...

Mindenki azzal jön, hogy próbáljam megérteni az érzéseit, foglalkozzak vele, kényeztessem, etc. És mit kapok cserébe? Engem, az én szemszögemet ki hallgatja meg? Ki veszi a fáradságot, és értelmet, hogy megpróbáljon engem is megérteni? Mit kell megpróbálni azon, hogy minden alkalmat és embert megragad az ivásra, és ki tudja mire... Persze, véletlenül lát minket valaki együtt, az utána azzal nyaggat, hogy milyen szerencsés vagyok, mennyire jól néz ki, okos, és látszik, mennyire nagyon szeret, és jujj, de jó nekem... Persze, nagyon jó. Az átvirrasztott éjszakák, a folytonos gyomorgörcs, a rettegés, a fájdalom. Igen, ez jutott osztályrészemül, mikor rábólintottam az együttélés tesztelésére. Tudtam, hogy nehéz lesz, nem áltattam magam, rosszabbat tettem, reménykedtem. Persze nem abban, hogy megváltozik, mert senki sem változik, csak idővel a rossz tulajdonságain egyre nehezebben tud uralkodni, ahogy a kor átveszi a hatalmat a porhüvely felett.Persze, túl szép volt, hogy igaz legyen. Egy habosbabos rémálom. Egy fojtónyakörv, amibe az ember önként, és dalolva hajtja a fejét. Mégse húzom ki belőle a nyakam, bármennyire fáj, éget, és marja a belsőm. Néha úgy érzem, olyan ez mint a betegségem, vannak jobb és rosszabb napok, de a vége így is úgy is elkerülhetetlenül ugyanaz. Lehet, ez elől menekül, vagy egyszerűen csak attól hogy a szemembe kelljen néznie, hogy lássa a tekintetemben, hogy elfogadtam a sorsom. Küzdök, persze, hogy küzdök, de lehet, nem én leszek, akitől megkapja, amire annyira vágyik...

kék körte balta

Néha-néha elgondolkozom azon, hogy mennyire félreismernek azok, akik a barátaimnak hívják magukat, és együtt kávézunk alkalom adtán. Vagy csak lassan tudom előhívni, hogy mit reagáljak, hogy ne legyen fájóan őszinte, mikor nem akarnám véletlenül sem megbántani, persze az hiszik ilyenkor, hogy nehezen esett le. Bár úgy lenne... Csak nem igazán merem az első gondolatomat mondani, mert azok még az a pár emberrel sem hívnánk meg egymást néha napján egy jófajta eszpresszóra... Most mondjam neki, mikor a bambaságommal viccelődik, hogy bocs, de már akkor tudtam, hogy mit mondasz, mikor felzavartál a legédesebb álmomból, hogy megkérdezd, hogy vagyok, holott csak neked van valami, amit szeretnél megosztani velem, amiért nem haragszom rád, úgyis alhatok eleget mostanában. Sebaj, körülöttem mindenki zseniális, és olvasott, és intelligens. Persze, igazán értelmes emberek között az egyszerű is lehet zseni.

Döbbenet

Azt hittem mindenre fel vagyok készülve, de erre nem voltam. Jobb lett volna, ha vakbélnyúlványom szemétkedik, mint ez... Ennél talán minden jobb lett volna, és talán ki tudja meddig lappangott volna bennem, ha nem találom ki, hogy megtámogatom a szervezet egy kis aszkorbinsavval. Hálásak szoktak lenni a jótékony hatásáért, de hogy amiatt bújjon elő rejtekéből a jóindulatú testrabló, aki bármikor bemorculhat, és dönthet úgy, ennyi volt. Persze mindenki azzal nyugtat, kezelhető, és még idejében elkaptuk, de mikor visszakérdeztem, arra nem jött válasz. Pihenni, pihenni, pihenni...

Azt viszont máig sem értem, hogy miért jönnek egyfolytában a gyermekvállalással, és azzal hogy nem szeretem a gyerekeket... De, persze a magam módján elvagyok a kis pelenkás bőgőmasinákkal, de ne hozzanak a közelembe egyet se, mint valami trófeát. Mintha ezzel is azt akarnák mondani, látod, erre sem vagy képes, pedig ehhez aztán tényleg nem kell semmi. A hótaposóm már rég túlcsordult az önelégült kismamákkal és kispapákkal, akik az utódjaikat már a méhben úgy fotózzák, mintha paparazzok lennének, és mutogatják boldog boldogtalannak. Persze tolerancia az nulla, ha nincs egy a karodon, a hasadban, de minimum a közeledben, akkor már jönnek a hülye tekintetükkel, és a még deviánsabb kérdéseikkel, hogy kiszedjék belőle, te miért nem vittél még haza egyet. Az eszükbe sem jut, hogy esetleg ezzel olyan vékony jégre tévednek, ami nem bírja el a kérdezősködés súlyát, és beszakad. Mintha közük lenne hozzá. Persze, ha nem válaszolsz semmit, az is baj, de ha megmondod az igazat, az végképp. Egyébként is, ez már egy barátsághoz is túlontúl intim. Ha elmondod az igazat, akkor sem szállnak le rólad, és nincs az a kegyes hazugság, amit ilyenkor csak lekaphatnánk a polcról, hogy betömjük vele a szájukat. Egyfolytában csak kántálják az embernek, ha meg véletlenül meghajlik a köz akarata előtt, és leakaszt egyet, rögtön jönnek azok a kérdések, ami miatt addig nem volt tervben a beszerzés. Akkor kikiáltják, hogy mennyire felelőtlen, hisz nincs meg ez, vagy az, de ha nem tette volna meg, akkor lelketlen, és jujj de antiszociális... És ilyenkor szokták megjegyezni, hogy nem szeretem a gyerekeket. De. Csak annál jobban szeretem őket, hogy bántsam azzal, hogy velem éljenek. Persze, hogy szeretném, ha itt rohangálnának, és felborítanák a megszokott életem, de kérdem én, annyira nehéz elfogadni, ha nem lehet, vagy ha egyszerűen csak hoz egy felelősségteljes döntést az ember?

A pillangó szárnycsapása

Megdöbbentem, pedig ilyen ritkán fordul elő velem, hogy valakinek sikerül valami olyat tennie, aminek ne látnám az esélyeit előre. Persze, mindenre lehet fogni, de az emberi kicsinyességnek nincsenek határai vagy az épp olvasott könyv volt neki az utolsó csepp a pohárban. Döntött, és ezzel egy láncreakciót indított el, mint a pillangó egy szárnycsapása. Talán így kellett történnie, hogy végre válaszokat kapjak a fel nem tett, ki nem mondott kérdésekre, s hogy megtudjam, hogy valójában ki is vagyok, kit hordoz a testem. Mert nem is egyszer veszem észre, nem ismerem magam sem, nemhogy másokat, csak a reakcióik esélyeit ismerem. Vagy inkább csak eljátszom vele, tesztelem, mint egy rossz, becsontosodott viselkedéskutató, és rendszerbe rakom elmém könyvtárában, a sok poros kutatási adat mellé, amit aztán soha senki nem használ fel, de senki sem meri kidobni.