A smink alatt

 Vajon milyen ember lehet abból, akitől elvették a lehetőséget, hogy bízhasson, remélhessen. Mit tehet? Páncélt növeszt, amin aztán semmi se hatolhat át. Bezárkózik a fájdalmába, és elveszik önnön poklában. Vajon milyen életet élhet, akinek a fájdalom az útitársa. Bízhat-e bárkiben is valaha az, ki többször vált erőszak áldozatává. Lesz-e olyan pillanat, amikor nem retteg többé a zsigereiben. Hogy élhetne túl egészségesen.  Besöpörheti a szőnyeg alá minden érzését, félelmét és fájdalmát? Vagy csak abban a hitben él, hogy ezt megtette…

Hogy félek-e? Rettegek. Minden érintéstől, minden bensőségesebb pillanattól. Inkább taszítom el magamtól azt, akihez kötődnék, minthogy még egyszer át kelljen élnem a fájdalmat, amit a bizalmam megtörése okoz. Rettegek a kötődéstől, hogy valaki fontos lehet számomra. Sosem hittem, hogy bármit is érek, mert azt tanultam, semmit sem érek. Nem vagyok más, csak egy darab rongy. Hogy az emlékeim tesznek ilyenné?  Vajon mást milyenné tenne, ha bimbózó ártatlanságát többször is erőszakkal taposták el? Ha életének minden mérföldkövét az erőszak, és a megalázottság szennye itatná át. Tudom, boldog sosem lehetek, mert ahhoz bíznom kéne, hinnem, féltenem, féltékenynek lennem. Hinnem kéne, hogy lehetek pótolhatatlan, hinnem kéne, hogy többet érek, mint egy tollpihe a szélben. Képesnek kéne lennem érezni, saját falaimat ledönteni, elfogadni, hogy ember vagyok. Kinyílni végre, elfogadni a nőiességem, mely oly sokáig félve titkoltam. Felvállalni, hogy igenis képes vagyok gyengéd és kedves lenni. Elfogadni, hogy törékeny vagyok, szükségem van igen is arra, hogy valakinek fontos legyek. Szeretetet, szerelmet adni és elfogadni. Újra kell tanulnom érezni, bármennyire félelmetes is.

Hiányzol

Nem is tudom mit mondjak, nem tudom, hol kezdjem. Olyan, mintha egyszerre lennél ijesztően távol, és annyira közel, hogy érzem az érintésed a bőrömön. Úgy érzem, nem tudom szavakba önteni a hiányod, ahogy a nevem kiejtetted, ahogy rám néztél, amikor csak egy lopott pillanatra is, de magaménak érezhettelek. Nem tudtam milyen szerencsés vagyok. Ahogy akkor sem, amikor ugrattál, hogy mással mit csinálhatok. A Tied voltam, nem akartam másé lenni. Csak a Tied. Vágytam a figyelmedre, ahogy akkor még talán Te is az enyémre. Azt hittem, mindig ott leszel, hogy a játék, amit játszunk nem ér véget. Nem éreztem, hogy mennyire törékenyek vagyunk, mennyire illékony a pillanat. Nem tudtam milyen félteni, féltékenynek lenni. Mikor megláttalak más lánnyal beszélgetni, talán flirtölni, belém hasított a fájdalom, és nem engedett. Nem akartam érezni, és el akartam az emléked is törölni. Akkor értettem meg, mit érezhettél nap mint nap, amikor láttál. Hiába beszéltünk róla, és fogadtam el a döntésed, hogy nem akarsz velem kapcsolatot. Bántani akartalak, minden fájdalmamat átadni, hogy ne érezzem. Ki akartalak tépni magamból, rád zúdítottam minden elkeseredésem, miközben csak arra vágytam, átkarolj, és a fülembe suttogd, minden rendben lesz. Elmenekültem, mikor úgy éreztem, szembesültem az elutasításoddal. Úgy gondoltam, a távolság megoldja, de nap mint nap tőrként hasít belém. Azóta is úgy érzem, mintha itt lennél, velem, átkarolnál. Nem tudok továbblépni, vágyom Rád. A mosolyodra, az érintésedre, arra, hogy beszélgettünk. arra amilyenek egymással voltunk. Szomjazom.

Érzem, Te továbbléptél már. Menekülsz előlem, ahogy én is előled, s talán a létezésem is kitörölnéd, ha tehetnéd. Hidd el, én is. Szenvedsz talán a döntésed hatásának súlyától. Nem magától a döntéstől. Nem érted miért bántalak, nem érted, miért törölnélek ki magamból. Kitépném a legutolsó sejtem is, ha azzal elfelejthetlek, tovább léphetek. Mégis, nap, mint nap arra várok, vágyok, hogy történjen valami, valami csoda, vagy valami hihetetlen, ott légy, átkarolj, vagy egyáltalán csak lépést tegyél irányomba, vagy tőlem el. Ezzel, ettől halok meg minden nap.

Nem várhatom, hogy bármi is történjen, hogy megkeress, vagy csak megkérdezd, hogy vagyok. Talán nem is érdekel. Szenvedek miattad, értem, értünk, s minden olyan lehetőség miatt, ami már talán halott.

Szeretni és szeretve lenni

Szeretni és szeretve lenni. Milyen egyszerűnek tűnik. Mégis mennyire nehéz. Nehéz a döntést beismerni, felvállalni, a szürke hétköznapokban is fenntartani. Nem beleveszni mások véleményébe. Nem figyelni arra, ki mit oszt épp okosan. Olyannak látni a másikat, amilyen, nem amilyennek mutatja épp magát. Meghallani a hangját. Elhinni, amit szeretne, a hallgatásból tanulni, tudni, mi a helyes. Érezni, minek hol a helye, ideje. Megértetni magunkkal a másik mire vágyik, azt összeegyeztetni önnön világunkkal. Félteni, és fájdalmat érezni, ha mással foglalkozik, nem velünk. Kimutatni, hogy igenis Vele vagyunk, Őt akarjuk. Vállalni a döntésünk, felvállalni a másikat, vele önmagunkat. Éreztetni, amit érzünk, és nem félni megnyílni, a másik előtt. Gyengédnek, lágynak lenni. Elengedni az álarcunk. Nem természetesnek venni, hogy ott van, és mindig ott lesz, bármit is tegyünk. Megtenni, amiről érezzük meg kell, hogy tegyük. Elmondani, mit érzünk. 

Érteni, érezni, hiányolni, elfogadni, félteni, megnyílni, látni, és elhinni, a jelenléte nem örökkévaló, bármikor egy törékeny pillanatban véget érhet...

Gyávák vagyunk

Gyávák vagyunk önmagunknak is beismerni, ha érzünk. Inkább bújunk a felvett viselkedésünk páncélja mögé, és hazudunk magunknak is. Nem vállaljuk fel valójában kik vagyunk. Megmakacsoljuk magunkat, nem látjuk a fától az erdőt, Szerepekben tetszelgünk, és hisszük, úgy kell lennie. Képtelenek vagyunk mást lehetőséget elfogadni. A tükörbe nézve hazudunk magunknak, áltatjuk magunkat, mintha az lenne mindenre a megoldás. Annyira játszuk az érzéketlent, a keményet, hogy el is hisszük magunkról. Nem merünk magunkba nézni, mert talán ha egy pillanatra is, de meglátnánk, amit nem akarunk tudomásul venni, hogy érző emberek vagyunk, akik nem tárgyakra vágynak, inkább szeretetre. Drogokkal, tárgyakkal hamis boldogsággal pótoljuk a szeretet hiányát önmagunk felé. Elhessegetjük még a gondolatot is. Nem valljuk be magunknak, mert félünk. Nem másoktól, önmagunktól. Hinni akarjuk, egy újabb játékszer pótolhat egy simogatást, együtt töltött perceket, elfeledteti a hiányt. Hiába tömködjük a lelkünkben tátongó űrt tárgyakkal, az űr akkor is ott tátong tovább.

Gyávák vagyunk.

Mr. Maybe

Miért érzek iránta? Miért nem tudtam szimpla kalandként kezelni? Miért nem mondott semmit? Miért mondta, hogy jelentett neki bármit is az egész? Miért nem akar velem járni, ha ez esetleg igaz? Miért mosolygott folyamatosan? Miért kínoz? Miért hív a teljes nevemen, ha többször kértem rá, ne tegye? Miért nem vette észre, miatta szenvedek? Miért "menekül előlem", ha amikor arról volt szó, láthat kettesben, rögtön találkozott velem? Miért nem bírta elviselni, ha valaki kedves volt velem? Miért nem bírta elviselni, ha valakivel kedves vagyok? Miért pöccent be akkor este? Miért éreztetett többet, mint aminek lennie kellett volna? Miért nem képes választ adni a kérdéseimre? Miért akartam hinni neki? Miért nem vettem a dolgokat időben észre? Miért engedtem neki? Miért engedtem közel magamhoz? Miért bánt ennyire, hogy nem érezhetem az érintését? Miért vágyom rá ennyire? Miért nem tudok átlépni rajta, mint bárki máson? Miért?

Good Bye Mr. Maybe!

Love,

Miért

Két hónap

Rabul ejett egy átható tekintet. Átölelt, és el akarta hitetni, az emberek jók. A világot akarta adni, céltalan bolyongásomat ösvénnyé változtatni. Sodródtunk, sodortuk egymást az örvénybe. Kapaszkodtunk a másikba, önös célzattal. Hajszoltunk valamit, amiről nem tudtuk pontosan mi is az. Kerestük, de mást találtunk, mint amit vártunk.
Persze-persze, tudtam, láttam előre, de perverzen élveztem minden pillanatát. Kellett valaki, hogy legyen valaki. Csak mindkettőnknek mást jelentett e cél. A sajátom ismertem, ismerem, az övét csak sejtem. Nem láttuk a másik mit akar. Ki egy kirakatot, ki csak menekülést a hétköznapok elől. Az első számadásnál minden világossá vált. Vélt, valós hibák. Mégis, mégse történt az, aminek kellett volna. Sértettség, csalódás, az őszinteség hiánya. Az örvény elnyelt, és mégis egymásba kapaszkodtunk. Kár volt? Lehet igen, lehet nem. Már lényegtelen. A sötétséget egy gyufaszál lángja is világossággá változtatja. Csak őszinteséget reméltem. Üres szavakat kaptam.

Nem kértem, nem vártam, nem számítottam. Sodródtam az árral vakon.

Harc

Pengélen táncolok lelkem sötétjében kóvályogva. Utolért, amit mindenki várt, csak agyam tiltakozott ellene hevesen. Leomlottak a falak, és egyszerre szakadt rám több év elnyomott fájdalma, keserűsége. Hinni akartam, hogy erősebb vagyok az elnyomott sötétségnél. De nem. Elemi erővel tört rám, fojtogat, tapos, erőm utolsó morzsáit tépve ki húsomból. Kiabál velem az életösztön, fényt csepegtetve elgyötört lelkemre. Harcot viv bennem a tapasztalat, és a jövő optimizmusa.

Nem maradt más utánad, csak egy mosatlan kávéscsésze ígérete.