Gyávák vagyunk

Gyávák vagyunk önmagunknak is beismerni, ha érzünk. Inkább bújunk a felvett viselkedésünk páncélja mögé, és hazudunk magunknak is. Nem vállaljuk fel valójában kik vagyunk. Megmakacsoljuk magunkat, nem látjuk a fától az erdőt, Szerepekben tetszelgünk, és hisszük, úgy kell lennie. Képtelenek vagyunk mást lehetőséget elfogadni. A tükörbe nézve hazudunk magunknak, áltatjuk magunkat, mintha az lenne mindenre a megoldás. Annyira játszuk az érzéketlent, a keményet, hogy el is hisszük magunkról. Nem merünk magunkba nézni, mert talán ha egy pillanatra is, de meglátnánk, amit nem akarunk tudomásul venni, hogy érző emberek vagyunk, akik nem tárgyakra vágynak, inkább szeretetre. Drogokkal, tárgyakkal hamis boldogsággal pótoljuk a szeretet hiányát önmagunk felé. Elhessegetjük még a gondolatot is. Nem valljuk be magunknak, mert félünk. Nem másoktól, önmagunktól. Hinni akarjuk, egy újabb játékszer pótolhat egy simogatást, együtt töltött perceket, elfeledteti a hiányt. Hiába tömködjük a lelkünkben tátongó űrt tárgyakkal, az űr akkor is ott tátong tovább.

Gyávák vagyunk.