A smink alatt

 Vajon milyen ember lehet abból, akitől elvették a lehetőséget, hogy bízhasson, remélhessen. Mit tehet? Páncélt növeszt, amin aztán semmi se hatolhat át. Bezárkózik a fájdalmába, és elveszik önnön poklában. Vajon milyen életet élhet, akinek a fájdalom az útitársa. Bízhat-e bárkiben is valaha az, ki többször vált erőszak áldozatává. Lesz-e olyan pillanat, amikor nem retteg többé a zsigereiben. Hogy élhetne túl egészségesen.  Besöpörheti a szőnyeg alá minden érzését, félelmét és fájdalmát? Vagy csak abban a hitben él, hogy ezt megtette…

Hogy félek-e? Rettegek. Minden érintéstől, minden bensőségesebb pillanattól. Inkább taszítom el magamtól azt, akihez kötődnék, minthogy még egyszer át kelljen élnem a fájdalmat, amit a bizalmam megtörése okoz. Rettegek a kötődéstől, hogy valaki fontos lehet számomra. Sosem hittem, hogy bármit is érek, mert azt tanultam, semmit sem érek. Nem vagyok más, csak egy darab rongy. Hogy az emlékeim tesznek ilyenné?  Vajon mást milyenné tenne, ha bimbózó ártatlanságát többször is erőszakkal taposták el? Ha életének minden mérföldkövét az erőszak, és a megalázottság szennye itatná át. Tudom, boldog sosem lehetek, mert ahhoz bíznom kéne, hinnem, féltenem, féltékenynek lennem. Hinnem kéne, hogy lehetek pótolhatatlan, hinnem kéne, hogy többet érek, mint egy tollpihe a szélben. Képesnek kéne lennem érezni, saját falaimat ledönteni, elfogadni, hogy ember vagyok. Kinyílni végre, elfogadni a nőiességem, mely oly sokáig félve titkoltam. Felvállalni, hogy igenis képes vagyok gyengéd és kedves lenni. Elfogadni, hogy törékeny vagyok, szükségem van igen is arra, hogy valakinek fontos legyek. Szeretetet, szerelmet adni és elfogadni. Újra kell tanulnom érezni, bármennyire félelmetes is.