Történetek

Akárhányszor a végére érek egy történetnek, üresnek érzem magam. Tudom, lezártam valamit, megvolt a katarzis, mégis, újra és újra igénylem lelkem izgatását. Akár egy dallammal, egy képpel, hogy tovább éljen bennem, ne kelljen még kiszakadnom belőle. Naponta újra élni az eseményeket, rácsodálkozni, és magamba szívni a milliőt, mely körülveszi. Míg nem halványul, és nem vált ki hevesebb reakciókat.

Blood +

A vámpír nem jó, nem páncélos lovag, a lányálmokból, hanem kegyetlen vérszívó. Nem az a legnagyobb problémája, hogy beleszeret egy halandó lányba, hanem a múló idő melletti időtlensége, a törékeny hallhatatlansága. Nem jó szamaritánus, aki inkább vérbankot rabol, de nem támadja meg a boci szemmel néző áldozatot. Élni akar, és ahhoz ennie kell.

Saya egy átlagos hétköznapi lány -aki iskolája legjobb magasugrója-, megszokott mindennapjait éli két testvérével, és apjával, míg egy nap ismerős zeneszót hall egy utcai zenésztől. Zavarában elrohan, és csak otthon veszi észre, valamit benn felejtett az iskolában. Visszamegy, de ott áll vele szemben a zenész egy tőrrel. Elfut előle, és tanára segítségét kéri, akit a szeme láttára megöl egy furcsa lény. Megjelenik a zenész, és csak hajtogatja Sayanak, hogy harcolj. A lány nem érti miért. Majd, mikor már minden veszni látszik, Haji -a zenész-, egy csók kíséretében megitatja a lányt a saját vérével. Ekkor érnek véget Saya átlagos hétköznapjai. Megtudja, hogy különleges vére van, ami az egyetlen fegyver ezen lények ellen , amiket Cyroptheranoknak neveznek. Kezdenek benne feltörni a régmúlt idők emlékei, és rájön, Haji mindig mellette volt, mióta a szolgájává tette. Egy különleges szervezettel útjára indul, hogy beteljesítse sorsát, melyet még ő sem ismer...
A történet a jelenkorban játszódik több hétköznapi elemmel. Nem nélkülözi a vért és erőszakot, viszont egyensúlyban van a mondanivalóval, és a jellemek fejlődésével. Persze kell egy életkor a befogadásához,  a történet morális súlya miatt. Nah, de nem lövöm le a poént...

n + 1

Pedig oly szép álmaim voltak, melyek egyre jobban szertefoszlani látszanak. Nem kellek senkinek, sehova, mint Solomon. A régi gazdájával szakított, az új nem bízik benne, pedig ő szeretné bizonyítani elkötelezettségét. Mint egy kirakós n+1-dik darabja. Sehova sem illik  be, mégis ott van. Nem lehet vele mit kezdeni, beilleszteni, bárhogy szeretnénk, nem lehet. 

Az álmok, melyek bennem élnek, zsugorodnak, s távolodnak, hiába futok utánuk, gyorsabban távolodnak, s szépen lassan elvesznek a horizonton. Hiába ámítanám magam, utolérem, a lábam, a lelkem nem bírja erővel. Minden veszni látszik, mint gazdája hagyott roninnak. Támolygok, keresem a lehetőséget, de a kezek, ahogy megérintem őket, elporladnak, szétfoszlanak. Mintha csak egy újabb fricska lenne az n+1 darabnak.

Végre esik

Végre esik, ömlik, szakad.

A rejtőzködés természete

Menekülök előled, 

de nem tudok.

Elrejtőztél gondolataimban, 

orrom hordozza illatod,

agyam kívánja mosolyod,

fülem a hangod....

Futhatok,

de nem menekülhetek,

beetted magad mindenembe.

Rejtőzök előled,

s te rejtőzöl bennem,

mint egy ördögi körben.

Bennünk rejtezik a lehetőség,

szenvedélyes értelem

miattam nem,

miattad nem,

s minden marad a régiben. 

Empátia

Vajon aki nem éli át sosem, amit a másik, miért mondja, hogy persze, tudom miről beszélsz? Miért akarja elhitetni a másikkal, hogy tudja, holott sejtelmei lehetnek, de tapasztalata nem. Persze, akinek mondják, habitustól, és naivitásától függően elhiszi, vagy sem, próbálja köszönni a semmit. Ez lenne az empátia? Elhitetni valakivel, hogy a másik tudja miről beszél? Vajon a logikai képességen fordított arányban vannak az empatikus képességekkel, vagy a kettő párhuzamosan fejleszthető? Lehet valaki rideg a külvilág felé, szeretetéhesen, emlékektől tépázva?