A smink alatt

 Vajon milyen ember lehet abból, akitől elvették a lehetőséget, hogy bízhasson, remélhessen. Mit tehet? Páncélt növeszt, amin aztán semmi se hatolhat át. Bezárkózik a fájdalmába, és elveszik önnön poklában. Vajon milyen életet élhet, akinek a fájdalom az útitársa. Bízhat-e bárkiben is valaha az, ki többször vált erőszak áldozatává. Lesz-e olyan pillanat, amikor nem retteg többé a zsigereiben. Hogy élhetne túl egészségesen.  Besöpörheti a szőnyeg alá minden érzését, félelmét és fájdalmát? Vagy csak abban a hitben él, hogy ezt megtette…

Hogy félek-e? Rettegek. Minden érintéstől, minden bensőségesebb pillanattól. Inkább taszítom el magamtól azt, akihez kötődnék, minthogy még egyszer át kelljen élnem a fájdalmat, amit a bizalmam megtörése okoz. Rettegek a kötődéstől, hogy valaki fontos lehet számomra. Sosem hittem, hogy bármit is érek, mert azt tanultam, semmit sem érek. Nem vagyok más, csak egy darab rongy. Hogy az emlékeim tesznek ilyenné?  Vajon mást milyenné tenne, ha bimbózó ártatlanságát többször is erőszakkal taposták el? Ha életének minden mérföldkövét az erőszak, és a megalázottság szennye itatná át. Tudom, boldog sosem lehetek, mert ahhoz bíznom kéne, hinnem, féltenem, féltékenynek lennem. Hinnem kéne, hogy lehetek pótolhatatlan, hinnem kéne, hogy többet érek, mint egy tollpihe a szélben. Képesnek kéne lennem érezni, saját falaimat ledönteni, elfogadni, hogy ember vagyok. Kinyílni végre, elfogadni a nőiességem, mely oly sokáig félve titkoltam. Felvállalni, hogy igenis képes vagyok gyengéd és kedves lenni. Elfogadni, hogy törékeny vagyok, szükségem van igen is arra, hogy valakinek fontos legyek. Szeretetet, szerelmet adni és elfogadni. Újra kell tanulnom érezni, bármennyire félelmetes is.

Hiányzol

Nem is tudom mit mondjak, nem tudom, hol kezdjem. Olyan, mintha egyszerre lennél ijesztően távol, és annyira közel, hogy érzem az érintésed a bőrömön. Úgy érzem, nem tudom szavakba önteni a hiányod, ahogy a nevem kiejtetted, ahogy rám néztél, amikor csak egy lopott pillanatra is, de magaménak érezhettelek. Nem tudtam milyen szerencsés vagyok. Ahogy akkor sem, amikor ugrattál, hogy mással mit csinálhatok. A Tied voltam, nem akartam másé lenni. Csak a Tied. Vágytam a figyelmedre, ahogy akkor még talán Te is az enyémre. Azt hittem, mindig ott leszel, hogy a játék, amit játszunk nem ér véget. Nem éreztem, hogy mennyire törékenyek vagyunk, mennyire illékony a pillanat. Nem tudtam milyen félteni, féltékenynek lenni. Mikor megláttalak más lánnyal beszélgetni, talán flirtölni, belém hasított a fájdalom, és nem engedett. Nem akartam érezni, és el akartam az emléked is törölni. Akkor értettem meg, mit érezhettél nap mint nap, amikor láttál. Hiába beszéltünk róla, és fogadtam el a döntésed, hogy nem akarsz velem kapcsolatot. Bántani akartalak, minden fájdalmamat átadni, hogy ne érezzem. Ki akartalak tépni magamból, rád zúdítottam minden elkeseredésem, miközben csak arra vágytam, átkarolj, és a fülembe suttogd, minden rendben lesz. Elmenekültem, mikor úgy éreztem, szembesültem az elutasításoddal. Úgy gondoltam, a távolság megoldja, de nap mint nap tőrként hasít belém. Azóta is úgy érzem, mintha itt lennél, velem, átkarolnál. Nem tudok továbblépni, vágyom Rád. A mosolyodra, az érintésedre, arra, hogy beszélgettünk. arra amilyenek egymással voltunk. Szomjazom.

Érzem, Te továbbléptél már. Menekülsz előlem, ahogy én is előled, s talán a létezésem is kitörölnéd, ha tehetnéd. Hidd el, én is. Szenvedsz talán a döntésed hatásának súlyától. Nem magától a döntéstől. Nem érted miért bántalak, nem érted, miért törölnélek ki magamból. Kitépném a legutolsó sejtem is, ha azzal elfelejthetlek, tovább léphetek. Mégis, nap, mint nap arra várok, vágyok, hogy történjen valami, valami csoda, vagy valami hihetetlen, ott légy, átkarolj, vagy egyáltalán csak lépést tegyél irányomba, vagy tőlem el. Ezzel, ettől halok meg minden nap.

Nem várhatom, hogy bármi is történjen, hogy megkeress, vagy csak megkérdezd, hogy vagyok. Talán nem is érdekel. Szenvedek miattad, értem, értünk, s minden olyan lehetőség miatt, ami már talán halott.