Túl gyorsan akarunk, és mindent. Nem hagyunk semminek időt, és döbbenten állunk, mikor tükröt tarva magunk elé, ezt kimondjuk. Rohanunk, hogy megfeleljünk, de kinek, és minek? Miért a kényszer, ami ott feszül bennünk? Mitől a fojtogató görcs? Miért nem tudunk megállni, elgondolkodni, csak élvezni apró dolgokat. A lágy napsütést, egy csésze kávét, egy viszonzott mosolyt. Miért nem tudjuk észrevenni a pillanat varázsát? Hova vesznek ezek? Miért cselekszünk, és teszünk a saját lelkünk ellenére? Miért hagyjuk, hogy a múltunk beárnyékolja jelenünk?
Mindenhol csak a miértek, a sértett ego fájdalma, az önnön koncainkon való rágódás. Bántunk, és megbántatunk. Őrült sebességgel égetjük a gyertyát, és mint a szemellenzős lovak, képtelenek vagyunk odafigyelni bármire is. Nem látunk, nem hallunk, és félünk megállni egy pillanatra is. Hajtunk, hajszolunk, de miért? Tárgyakért, melyek az enyészeté lesznek? Olyan dolgokért, melyek sosem lehetnek a mieink?
Miért rohanunk pillangóként a gyertya lángjába?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése