Randevú az emlékekkel

Találkozni valakival, ki régen sokat jelentett. Egy kis olcsó kávézó sokat megélt teraszán. Elbeszélgetni régmúlt időkről. Elfeledett sebek feltépése. Hát ezt jelentette nekm, mikor viszontláttalak.

Szirmok

Ugyan hova rejtsem féltett kincseim, színes üveggolyóim? Dédelgetett álmaim, melyek csak elmém kínozzák minden roham alkalmával? A sok fájó találkozást, mely magában rejtette az örökre búcsúzást? És mit tegyek gyermekkorom játékaival, mely minden alkalommal fájó s mégis édes pillanatokat okoznak? Az elvesztett lehetőségeket, az eltűnt szeretőket. A viszontlátás fájdalmát, mely minden alkalommal kínoz, mikor lehúnyom szemem. Csak aludni szeretnék, pihenni, ezektől távol, egy általam alkotott kert teraszán a csendes esőt figyelve, teám kortyolgatva. Elmerengeni, figyelni a virágzást, a tova hulló virágszirmokat. 

ész kontra lélek

Meglepő dolog történt. Szembesülnöm kellett az önmagam megvédésére felállított fal kétélű pengéjével. Eddig úgy hittem, megvéd mindentől, ami fájna. Tökéletesítgettem, hogy áthatolhatatlan kristálybúraként védelmezzen. Most viszont be kellett látnom, bármennyire is nehezen kezdeményezek, és bármennyire is félek megmutatni önmagam, ezzel pont azt érem el, hogy a jószándékú közeledést is blokkolom, mint egy megbolondult immunrendszer, aki nem tud különbséget tenni barát és ellenség között. Persze, ha nem érzelmekről van szó, ide nekem az oroszlánt is, de valamiért ezekkel a dolgokkal nem tudok mit kezdeni. Nem lehet rá algoritmust, egyenleteket felírni, nincs biokémiai öszefüggés, csak úgy jönnek, kiszámíthatatlanul, minden addig jól működő rendszert felborítva.