Szeretni és szeretve lenni

Szeretni és szeretve lenni. Milyen egyszerűnek tűnik. Mégis mennyire nehéz. Nehéz a döntést beismerni, felvállalni, a szürke hétköznapokban is fenntartani. Nem beleveszni mások véleményébe. Nem figyelni arra, ki mit oszt épp okosan. Olyannak látni a másikat, amilyen, nem amilyennek mutatja épp magát. Meghallani a hangját. Elhinni, amit szeretne, a hallgatásból tanulni, tudni, mi a helyes. Érezni, minek hol a helye, ideje. Megértetni magunkkal a másik mire vágyik, azt összeegyeztetni önnön világunkkal. Félteni, és fájdalmat érezni, ha mással foglalkozik, nem velünk. Kimutatni, hogy igenis Vele vagyunk, Őt akarjuk. Vállalni a döntésünk, felvállalni a másikat, vele önmagunkat. Éreztetni, amit érzünk, és nem félni megnyílni, a másik előtt. Gyengédnek, lágynak lenni. Elengedni az álarcunk. Nem természetesnek venni, hogy ott van, és mindig ott lesz, bármit is tegyünk. Megtenni, amiről érezzük meg kell, hogy tegyük. Elmondani, mit érzünk. 

Érteni, érezni, hiányolni, elfogadni, félteni, megnyílni, látni, és elhinni, a jelenléte nem örökkévaló, bármikor egy törékeny pillanatban véget érhet...

Gyávák vagyunk

Gyávák vagyunk önmagunknak is beismerni, ha érzünk. Inkább bújunk a felvett viselkedésünk páncélja mögé, és hazudunk magunknak is. Nem vállaljuk fel valójában kik vagyunk. Megmakacsoljuk magunkat, nem látjuk a fától az erdőt, Szerepekben tetszelgünk, és hisszük, úgy kell lennie. Képtelenek vagyunk mást lehetőséget elfogadni. A tükörbe nézve hazudunk magunknak, áltatjuk magunkat, mintha az lenne mindenre a megoldás. Annyira játszuk az érzéketlent, a keményet, hogy el is hisszük magunkról. Nem merünk magunkba nézni, mert talán ha egy pillanatra is, de meglátnánk, amit nem akarunk tudomásul venni, hogy érző emberek vagyunk, akik nem tárgyakra vágynak, inkább szeretetre. Drogokkal, tárgyakkal hamis boldogsággal pótoljuk a szeretet hiányát önmagunk felé. Elhessegetjük még a gondolatot is. Nem valljuk be magunknak, mert félünk. Nem másoktól, önmagunktól. Hinni akarjuk, egy újabb játékszer pótolhat egy simogatást, együtt töltött perceket, elfeledteti a hiányt. Hiába tömködjük a lelkünkben tátongó űrt tárgyakkal, az űr akkor is ott tátong tovább.

Gyávák vagyunk.

Mr. Maybe

Miért érzek iránta? Miért nem tudtam szimpla kalandként kezelni? Miért nem mondott semmit? Miért mondta, hogy jelentett neki bármit is az egész? Miért nem akar velem járni, ha ez esetleg igaz? Miért mosolygott folyamatosan? Miért kínoz? Miért hív a teljes nevemen, ha többször kértem rá, ne tegye? Miért nem vette észre, miatta szenvedek? Miért "menekül előlem", ha amikor arról volt szó, láthat kettesben, rögtön találkozott velem? Miért nem bírta elviselni, ha valaki kedves volt velem? Miért nem bírta elviselni, ha valakivel kedves vagyok? Miért pöccent be akkor este? Miért éreztetett többet, mint aminek lennie kellett volna? Miért nem képes választ adni a kérdéseimre? Miért akartam hinni neki? Miért nem vettem a dolgokat időben észre? Miért engedtem neki? Miért engedtem közel magamhoz? Miért bánt ennyire, hogy nem érezhetem az érintését? Miért vágyom rá ennyire? Miért nem tudok átlépni rajta, mint bárki máson? Miért?

Good Bye Mr. Maybe!

Love,

Miért