Két hónap

Rabul ejett egy átható tekintet. Átölelt, és el akarta hitetni, az emberek jók. A világot akarta adni, céltalan bolyongásomat ösvénnyé változtatni. Sodródtunk, sodortuk egymást az örvénybe. Kapaszkodtunk a másikba, önös célzattal. Hajszoltunk valamit, amiről nem tudtuk pontosan mi is az. Kerestük, de mást találtunk, mint amit vártunk.
Persze-persze, tudtam, láttam előre, de perverzen élveztem minden pillanatát. Kellett valaki, hogy legyen valaki. Csak mindkettőnknek mást jelentett e cél. A sajátom ismertem, ismerem, az övét csak sejtem. Nem láttuk a másik mit akar. Ki egy kirakatot, ki csak menekülést a hétköznapok elől. Az első számadásnál minden világossá vált. Vélt, valós hibák. Mégis, mégse történt az, aminek kellett volna. Sértettség, csalódás, az őszinteség hiánya. Az örvény elnyelt, és mégis egymásba kapaszkodtunk. Kár volt? Lehet igen, lehet nem. Már lényegtelen. A sötétséget egy gyufaszál lángja is világossággá változtatja. Csak őszinteséget reméltem. Üres szavakat kaptam.

Nem kértem, nem vártam, nem számítottam. Sodródtam az árral vakon.

Harc

Pengélen táncolok lelkem sötétjében kóvályogva. Utolért, amit mindenki várt, csak agyam tiltakozott ellene hevesen. Leomlottak a falak, és egyszerre szakadt rám több év elnyomott fájdalma, keserűsége. Hinni akartam, hogy erősebb vagyok az elnyomott sötétségnél. De nem. Elemi erővel tört rám, fojtogat, tapos, erőm utolsó morzsáit tépve ki húsomból. Kiabál velem az életösztön, fényt csepegtetve elgyötört lelkemre. Harcot viv bennem a tapasztalat, és a jövő optimizmusa.

Nem maradt más utánad, csak egy mosatlan kávéscsésze ígérete.